Én csak arrébb tolom a tányért, de ő rögtön visszacsúsztatja elém.
— Egyél! — mondja határozottan, és akkor kezdődik. Mindent, apród darabokra vágok, aprítok, próbálkoztam azzal is hogy inkább kint enném meg, de túl jól ismer. Áh ez így nem jó… túl nagy a csend. Akkor beszéljünk! A számhoz emelem a villát…
— Láttam, hogy reggel olvastál. Mi is volt a címe? – mosolyogva elkezdem lóbálni a villát, majd mikor félre néz, hirtelen visszarakom a tálba és újra vagdosok. Azonban észreveszi mit is akarok elérni.
— Egy remek könyvet… — felsóhajt — Muszáj, enned. — kiveszi az evőeszközöket a kezemből.
— De olyan sokat ebédeltem, tényleg teli vagyok, egy falat se megy el a torkomon. — játékosan legyintek, majd a hasamra teszem a kezem.
— Ne próbálkozz! — szigorúan néz rám és én tudom, hogy nem maradt esélyem arra, hogy meg meneküljek. Így most csak ülünk, és hol egymást, hol a tányért nézzük. Végül a kezembe nyomja a villát és kisétál a konyhából. Feladta, és most már tárcsázza is a klinika számát. A papír vékony falakon keresztül átszúródik a hangja. Olyan ismerősen cseng… mégis van benne valami szokatlan. Talán fáradság? Csalódottság? Talán… de valami, ami nagyon keserű, oly annyira, hogy mikor az arca felbukkan az ajtóban arca elkínzottnak és évekkel öregebbnek látszik. Most jövök rá, mi is játszik a szemében, lemondás. Lemondott rólam. Nem akar már küzdeni, mert úgy látja, hogy semmi esélye.
— Holnap visszamész a klinikára.
(: